PlayStation Classic: must-Have vagy porgyűjtő?

Az idei Tokyo Game Show-n a Sony bejelentette, sok nosztalgiázó (és a még mindig nosztalgiázni vágyók) nagy örömére, hogy stílusosan ünnepli a PlayStation 20. évfordulóját klasszikusának HDMI-kompatibilis mini verziójával, köztük két tucat előre telepített játék. Most már az is ismert, hogy melyek lesznek ezek a játékok, úgyhogy itt az ideje, hogy egy pillantást vetve megvitassuk a kérdést: Megéri-e egyáltalán megvásárolni a PlayStation Classicot?

Először is az már világos, hogy a kérdésre adott válasz – meglepetés – nagymértékben függ a saját emlékeitől, elvárásaitól, de nem csak. Itt mindenesetre a lehető legjogosabban mérlegelni szeretnénk az előnyöket és hátrányokat. Emiatt először közelebbről megvizsgáljuk a játékválasztékot, majd a PlayStation hardverét emuláló szoftvert.

A játékok

A PlayStation Classic bejelentése után valószínűleg mindannyiunk fejében volt egy többé-kevésbé világos kívánságlista azokról a játékokról, amelyeket szívesen láttunk volna a Sony minikonzolján. A Final Fantasy VII, a Metal Gear Solid, az Oddworld: Abe’s Oddysee, a Resident Evil Director’s Cut és a Tekken 3 segítségével a Sony kétségtelenül olyan kulcsfontosságú klasszikusokkal bővítette portfólióját, amelyek nem hiányozhattak volna a PlayStation mini verziójából. Ezenkívül a Sony gondoskodott a különböző műfajok kiegyensúlyozott választékáról, és színes keveréket állított össze. A következő játékokat tartalmazza:

• Battle Arena Toshinden™
• Cool Boarders 2
• Roncs derbi
• Final Fantasy VII
• Grand Theft Auto
• Intelligens Qube
• Jumping Flash!
• Metal Gear Solid
• Fúrómester úr
• Oddworld: Abe’s Oddysee®

• Rayman
• Resident Evil™ Director’s Cut
• Kinyilatkoztatások: Persona
• Ridge Racer Type 4
• Super Puzzle Fighter II Turbo®
• Szifon szűrő
• Tekken 3
• Tom Clancy’s Rainbow Six
• Hajlított fém
• Vad fegyverek

Beat-em Ups/ Harci játékok

A Battle Arena Toshinden (1995 – Tamsoft) a Sony válasza a Sega Virtual Fighterre. Az oldallépés mechanikáját – ahogy később a Tekken 3-ban is használták – mintegy bevezette a műfajba, és ezzel először nyitotta meg a harmadik dimenziót. Ráadásul a sokszögharcosok itt felváltva a legkülönbözőbb vágó- és szúrófegyverekkel gereblyézik magukat. Történelmi okok és avantgárd szerepe miatt a Battle Arena Toshinden egyáltalán nem jelentéktelen. Az azonban, hogy a PlayStation antológia központi részének tekinthető-e, megkérdőjelezhető, tekintettel a figyelmen kívül hagyott címek közötti erős versenyre. Ha egy Battle Arena Toshindenről lenne szó, akkor az egyik későbbi sorozatrész biztosan alkalmasabb lett volna.

A Tekken 3-mal (1997 – Namco) a Sony nemcsak a sorozat kereskedelmileg legsikeresebb részét adta a PlayStation Classichoz, hanem a Playstation negyedik legkelendőbb játékát is. Az elődei erősségeire építve a sorozat harmadik bejegyzése immár lehetővé tette az ellenséges támadások elkerülését azáltal, hogy ügyes lépéseket tett oldalra (a háttérben vagy azon kívül). Egy manőver, amely nem utolsósorban azzal nyert játékos jelentőséget, hogy a karakterek ugrásmagassága jelentősen lecsökkent, így az ugrás már nem volt az ellenséges támadások minden támadásnak bevált eszköze.

versenyjátékok

A Cool Boarders 2 (1997 – UEP Systems) egy snowboard versenyjáték, amelynek elődje, a Cool Boarders a híresebb és jobb extrém sportjátékok úttörőjeként írható le. Tony Hawks lett volna a jobb választás, bár ezt a jogok szempontjából nehezebb lett volna elérni.

R4: A Ridge Racer Type 4 (1998 – Namco) a nomen est omen, a negyedik bejegyzés a Ridge Racer sorozatban.

Az, hogy a PlayStation legtöbbet eladott játéka, a Gran Turismo (1997 – Polyphony Digital) hiányzik a Classicról, szintén licencproblémákkal magyarázható.

Combat Racing Games

A Destruction Derby (1995 – Reflections Interactive) akkoriban lenyűgözött saját fizikai szimulációjával, egyedileg deformálható karosszériákkal (az ütközési sebességtől és szögtől függően), repülő szilánkokkal, valamint a kapcsolódó sérülésmodelljével, amely a vezethető irányíthatóságát is befolyásolta. jármű; például a meghibásodott hűtés a motor túlmelegedéséhez és így a jármű akaratlan leállásához vezetett.

A Twisted Metal (1995 – Single Trac/Sony) a Destruction Derbyvel ellentétben nem az American Demolition Derby, illetve az európai Stockcar valódi szoftveres megvalósítása, hanem egy fegyveralapú selejtezési kör motorizált társak saját történelmével: Karácsony estéjén (akkor még) távoli 2005-ben a Calypso által levélben válogatott sofőrök 10. alkalommal találkoztak. Az éves Twisted Metal Tournament életre-halálra szóló évfordulója (további bizonyíték arra, hogy egy szilárd háttértörténet, bár kívánatos, még nem minden).

(Japán) RPG-k ([J]RPG-k)

Számos más platformra való áthelyezés után a Final Fantasy VII (1997 – Square) – a második legtöbbet eladott PlayStation játék – a közeljövőben már PlayStation Classicon is élvezhető (a remake készítése folyamatban van). Cloud Strife-fel és cimboráival együtt felfedezzük a később Gaiára keresztelt bolygót, és körökre osztott taktikai csatákban védekezünk a nem akarók ellen. Már a bevezető, a füstölgő ipari kéményekkel körülvett Midgar városa utal a címben rejlő műszaki-ipari modernizáció kritikájára, és így (sajnos) aktuális, mint mindig. Cloud és a főgonosz, Sephrioth története több mint megérdemelt része a repertoárnak. Az egyetlen kritika az, hogy csak a hetedik rész került a Classic-ba. De 20 cím felső határával ez érthető.

A Revelations: Persona (1996 – Atlus) az első és ezért szerintem nem egészen reprezentatív része a – akárcsak a Final Fantasy – továbbra is folytatódó és jól ismert Persona sorozatának a Classicon. A Persona a Shin Megami Tensei sorozat mellékterméke, amely az okkultizmussal foglalkozik. Az első rész egy olyan iskolai osztállyal is foglalkozik, amelynek diákjai képesek pszichéjük fizikai megnyilvánulásait – a címet adó személyt – megidézni. Az első személyű nézetben a kazamatákat fedezzük fel (a kazamaták tipikus módján, mint például az Eye he Beholder vagy a Grimrock legújabb legendája), és véletlenszerűen generált, körökre osztott csatákat vívunk személyünkön keresztül mindenféle élőhalottak és démoniak ellen. zokni, amely megfertőzi a tizenévesek városát. Nem utolsósorban a sikertelen lokalizáció miatt – a karaktereket a leginkább megkérdőjelezhető sztereotípiákkal adaptálták az amerikai piacra, egyszerűen eltávolították a Japánra való utalásokat, valamint egy egész küldetést (elsősorban 2009-ben az eredetit Shin Megami Tensei címmel vitték át: Persona for the PSP) – a második rész lett volna a jobb választás, pedig ez (a mai szemmel nézve) elsősorban a sorozatgyártásra nem jellemző elemekre támaszkodik.

A Wild Arms (1996 – Media.Vision) a harmadik szerepjáték a csoportban, amely nyugati hangulatával is kiemelkedik. Klasszikus szerepjáték, melynek története Filgaián játszódik, a pusztulás szélén álló bolygón, amelyet hatalmas sivatagok, száraz tájak, hatalmas szurdokok és kanyonok jellemeznek (a 90-es évek közepén nyilvánvaló volt, hogy a globális felmelegedés nem hogy elbagatellizálódjanak és a lehető leghamarabb elintézhető lett volna). Kezdetben három főszereplő közül lehet választani, akiknek az előtörténetét először a másik két szereplőtől elkülönítve fedezhetjük fel, majd a történet során találkoznak, majd együtt barangolnak át Filgaia földjén. A körökre osztott csatákban a csoport a világ megmentésére indul, hogyan is lehetne másképp? A játék fénypontja minden bizonnyal a szeretettel megrajzolt és zenekari animációs bevezető.

Akció kaland

Az eredetileg MS-DOS-ra és Microsoft Windowsra kiadott Grand Theft Auto (1997 – DMA Design) néhány hónapos késéssel PlayStationre is megjelent. A kultikus sorozat első része az eseményeket mutatja be, a második rész pedig felülről lefelé néz. Három különböző városban fogadunk el rendeléseket, és nem biztonságossá tesszük a játékvilágot gyalogosan, de különösen az autóban. A GTA-ban először lógunk Liberty Cityben, Vice Cityben és San Andreasban. A későbbi részekben mindhárom várost újra meglátogatják. Ismét történelmi okok miatt van értelme a GTA-t beépíteni a PlayStation Classic játékok illusztris sorozatába. Talán a GTA 2 lett volna a jobb választás, bár a beállítás futurisztikus volt, mert néhány mechanika megint ki lett élesítve, és kerekebb játékélményt nyújtott.

A Metal Gear Soliddal (1998 – Konami) a lopakodó műfaj egyik legfontosabb úttörője, Hideo Kojima Metal Gear sorozatának harmadik része bekerült a PlayStation Classic játékkínálatába. Solid Snake-ként beszivárogunk egy nukleáris fegyvergyárba Shadow Moses-ban, az alaszkai Fox-szigetek távoli szigetén, hogy megállítsuk a renegát FOXHOUND különleges egységet. Az esemény először zajlik háromdimenziós környezetben. Magát a Solid Snake-t már nem izometrikus perspektívából irányítják felülről, de igazából nem is egy harmadik személy nézetből, hanem egy meglehetősen felemelt kameraállásból.

A Resident Evil Director’s Cut-tal (1997 – Capcom) a Sony beépítette a Resident Evil sorozat első bejegyzésének frissítését, és belepakolta a klasszikus túlélőhorrort a PlayStation Classicba. Az eredetileg 1996-ban megjelent Director's Cut a következő évben jelent meg, hogy áthidalja a Resident Evil 2-re való hosszú várakozást. Annak ellenére, hogy a játéknak mostanra van egy (nagyon sikeres) remake-je nagyjából az összes jelenlegi platformra, a Director's Cut minden bizonnyal még mindig érdemes ellátogatni, hogy teljes pompájukban megcsodálhassuk a sorozat gyökereit. Arra is kíváncsiak lehetünk, hogy most kapjuk-e meg Európában először a Resident Evil konzolos verzióját, amely a PC-s verzió mellett a vágatlan és színes bemutatkozó videót is tartalmazza, vagy a sövénynyírót ismét rendesen kicsomagolták hogy évekkel később ne zavarja az amerikai és európai közönséget.

Puzzle Játékok

Az Intelligent Qube (1997 – Epics) a PlayStation Classic három kirakós játékának egyike, és egy bennfentes tipp. A kockákból összeállított játéktéren egy figurát irányítunk, amely négy blokk széles, és nehézségi foktól függően változó hosszúságú. Bizonyos számú blokk felemelkedik a játéktérről, és felénk mozdul, hogy kilökjön minket a pályáról. A feladat az, hogy a karakter segítségével megjelöljünk bizonyos mezőket, hogy feloldjuk a felénk mozgó kockákat.

A Mr. Driller (2000 – Namco) eredetileg a Dig Dug sorozat harmadik részének készült, de önálló játékként adták ki. A Dig Dug és a Tetris kombinációjában kockákon keresztül ásunk át, amelyeknek főleg négy fő színe van (piros, kék, zöld és sárga). Az azonos színű kockákból négy darabból nagyobb formákat alkothatunk. A játék célja ezért bizonyos kockák eltávolítása annak érdekében, hogy a lehető legmagasabb kombinációkat érje el, és ugyanakkor ne törjön össze a kocka.

A kirakós műfaj elkészültével a Super Puzzle Fighter II Turbo (1996 – Capcom) készült. Ez egy Puyo Puyo és a Tetris által ihletett játék. A képernyő felső széléről páronként összekötött drágakövek hullanak le; hol azonos színben, hol különböző színekben, hol különleges kövekkel kombinálva. A cél ismét a drágakövek feloldására szolgáló kombinációk létrehozása. Ahogy a név is sugallja, a játszható figurák a Street Fighterből származnak. Ezek animált avatarként jelennek meg a kép közepén. E kirakós játék helyett egy igazi Stree Fighter Beat-em Up is elfogadható lett volna.

Platformer/ Jump `n` Run

Ennek a szakasznak az eleje (a játékok ábécé sorrendje szerint) a Jumping Flash! (1995 – Exact/Ultra), amely „az első 3D platformerek egyikeként” népszerűsíti a Sony-t. A Wikipédia szerint még a Guinness világrekordot is tartja az első igazi 3D platformer. Belecsúszunk Robbit, egy robotnyúl fémes formájába, akit az ego-nézetből magas ívekben ugrálva kormányozunk a szinteken.

Az Oddworld: Abe’s Oddysee (1997 – Oddworld Inhabitants) most ismét nemcsak egy igazi klasszikus, hanem egy csodálatosan bizarr játék is. A főszereplő a címadó Abe, aki itt nemcsak egy igazán őrült odüsszeát él át, hanem egyúttal ugyanazt a történetet meséli el. Abe egy mudokon, ezért a rabszolga faj tagja az Oddworldben. Ennek megfelelően takarítóként dolgozik a Molluck the Glukkon által vezetett húsfeldolgozó üzemben, a RuptureFarms-ben. Mivel a RuptureFarms termékek kifogytak a legkeresettebb termékeik összetevőiből, a vezetőség és az igazgatóság egyszerűen azt tervezi, hogy saját rabszolgáit új finomsággá kovácsolják. Abe megtudja ezt a tervet, és úgy dönt, hogy elmenekül. Klasszikus oldalsó görgetős módon (hasonlóan a Prince of Persia-hoz) átvezetjük Abe-t a pályákon, és segítünk neki és a többi Mudokonnak megszökni a RuptureFarms elől. A játék azért is nehézkes, mert mindig arról szól, hogy elkerüljük vagy kiküszöböljük a trigger-boldog őröket az Abes összes képességének felhasználásával.

Rayman (1995 – Ubi Pictures), a lény, akinek nincs kapcsolata végtagjaival, szintén megtalálta az utat a PlayStation Classichoz. Rayman világában a nagyszerű Protoon harmóniát biztosít. De amint a bevezetőből megtudjuk, egy nap Mr. Dark ellopja ugyanazt, kibillentve a Protoon körül keringő elektonokat, és szétszóródva a szélnek. Különböző szörnyek jelennek meg, elkapják az electonokat, és kis ketrecekbe zárják őket, amelyek a különböző szinteken elosztva őrzik őket. Most a mi segítségünkkel kérje meg Raymant, hogy feddje meg, és szerezze vissza a Protoont. A kaland előrehaladtával Rayman egyre több képességre tesz szert: eleinte csak futni és ugrálni tud, hamar megtanul öklével lendíteni és elhajítani magától, hajcsavarként forgatni a haját, és ezáltal röviden lebegni vagy magokat ültetni. virágokat termeszteni, amelyek mostantól új platformként szolgálnak majd számára. Egy gyönyörűen megrajzolt 2D oldalsó görgő, ami gyerekkorom sötét lelke volt, azzal a különbséggel, hogy soha nem láttam a filmeket. Rayman nagyon nehéz volt és az is.

Vadász

A Siphon Filter (1999 – Eidetic) a Metal Gear Solidhoz hasonlóan a besurranós játékok képviselője, amely azonban sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a lövöldözős betétekre és így az akcióra. Gabriel Logant, egy ügynököt harmadik személy szemszögéből irányítjuk. Partnerünkkel, Lian Xinggel a terrorista Erich Rhoemer után kutatunk, miközben a nyomozások egyre mélyebbre vezetnek bennünket egy nemzetközi gyógyszerészeti és biotechnológiai cég bűnhálózatában.

A Tom Clancy’s Rainbow Six (1999 – Red Storm Entertainment) először a GTA-hoz hasonlóan Microsoft Windows-ra jelent meg, majd a következő évben portolták először az akkor aktuális konzolgenerációra és Mac OS-re. A taktikai lövöldözős sorozat első részét az első személy szemszögéből játsszák, ahogy az a sorozatgyártásra jellemző. A küldetések előtt ezeket meg kell tervezni a rajztáblán, hogy megesküdjenek az AI kollégák saját tervükre. Szerintem nem igazán kellett ez a cím. Sem a sorozat nem volt különösebb hatással a PlayStationre, sem a cím nem öregedett különösen jól. Kár a megszerzett helyért, főleg az összes címre és sorozatra való tekintettel, amelyek nem kerültek be a Classicba (de erről most bővebben).

Ez röviden leírná a PlayStation Classic mind a 20 játékát, műfajok szerint rendezve. A PlayStation-klasszikusok szerelmeseként azonban továbbra is kissé tanácstalan vagyok. Hová tűntek azok a sorozatok/címek, amelyek elválaszthatatlanul kötődnek a PlayStationhoz: Gran Turismo, Tomb Raider, Crash Bandicoot, Castlevania: Symphony of the Night, Spyro, a már említett Tony Hawk's Pro Skater, Wipeout, R-Type, Silent Hill ill. Parasite Eve, hogy csak néhány hiányzó klasszikust említsek? A Sony által kiválasztott címek egy része habozás nélkül lecserélhető volna az itt felsoroltak valamelyikére, ha nem szükséges.

De ahogy az angol ajkú lakosság mondja: "Ne sírj a kiömlött tej miatt." A Sony választéka is megtalálja a támogatóit, és ez jó dolog. Hiszen soha nem szabad annyira komolyan venni magát, hogy zavarba ejtse magát és a saját véleményét mindenek szintjére emelni, különösen ott, ahol elsősorban ízlés kérdései vannak.

Ezzel a békítő zárószóval a játékválasztáshoz szeretnénk áttérni a PlayStation Classic emulátorára, amely véleményem szerint a lényege a dolognak, és amitől az egész vállalkozás teljesen más megvilágításban jelenik meg, és így alapvetően kritikussá válik. .

Az emulátor

Míg a Nintendo saját szoftvermegoldást fejlesztett ki a Nintendo Entertainment Systems (NES Classic Edition) és a Super Nintendo Entertainment Systems (SNES Classic Edition) mini verzióihoz, hogy emulálja a megfelelő hardvert, a Sony a PCSX ReARMed nyílt forráskódú változatát választotta. Ez most minden, csak nem egy rossz emulátor. Ellenkezőleg. Egyáltalán nem a szoftver minőségét kritizálom, sokkal inkább a Sony gyakorlatát, amely ezt a döntést kíséri. Mert, mint már említettük, a PCSX ReARMed egy nyílt forráskódú emulátor, amelyet a Sony most forgalmaz. A sztori azért különösen pikáns, mert a Sony már jogi lépéseket is kezdeményezett egy kereskedelmi forgalomba kerülő emulátor gyártója (Bleem!) ellen. A Sony gondoskodik arról, hogy a ReARMed használata legális legyen. Üzleti etikai szempontból azonban ez a megközelítés továbbra is több mint megkérdőjelezhető. És még ha a PCSX ReARMed jó emulátor is, természetéből adódóan nem tud olyan zökkenőmentesen működni, mint a Sony által fejlesztett emulátorok, mert meg kell boldogulnia a PlayStation és szoftvereinek bensőséges ismerete nélkül; tudással csak a Sony programozói és konstruktőrei rendelkezhetnek.

Ez felveti a kérdést, hogy az etikai és erkölcsi megfontolások mellett miért kell a felhasználóknak több pénzt költeni erre a megoldásra, ha már birtokolják a kérdéses játékokat, vagy olcsóbban vásárolhatják meg őket eredetiben, mint magát a PlayStation Classicot? Ebben az esetben a játékok egy tetszőleges emulátoron játszhatók, amely egyénileg is adaptálható. A burjánzó retróhullámnak köszönhetően ma már számos lehetőség és útmutatás kínálkozik saját kis retro konzol összeállításához. Például a Raspberry Pi-re Retropy vagy Recalbox operációs rendszerként és emulátorként hivatkozunk.

Emellett az eredeti hardver gyűjtemény vonzereje abban rejlik, hogy a játékok natív környezetben játszhatók, jelen esetben egy speciálisan a Sony által kifejlesztett emulációs megoldáson, egyrészt a zökkenőmentes játékélmény garantálása érdekében, de mindenekelőtt azért, mert a szoftver is a gyűjtemény része. Ezzel a kettős örömmel csaltunk meg minket azzal, hogy nyílt forráskódú emulátort választottunk.

3. (előzetes) következtetés

Ami a PlayStation Classic alapos előzetes ellenőrzése után marad, az egy halvány utóíz. Noha a Sony gondosan kiválasztotta a 20 előre telepített címet, hogy a műfajok széles skáláját képviselje kiegyensúlyozott elosztásban, nem vette figyelembe azt a számtalan klasszikust, amely egykor a PlayStationt formálta, és néha a műfaj kevésbé ismert képviselőit részesítette előnyben. Így maga a játékok kiválasztása nem kötelező vásárlási ajánlás. Ehhez társul a Sony – etikai, erkölcsi és teljesítmény szempontjából – megkérdőjelezhető döntése, hogy a PCSX ReARMed-et nyílt forráskódú emulátorként használja natív interfész helyett. Mivel azonban ez az emulátor egyébként is ingyenesen elérhető számunkra, nem teszi azonnali kötelezővé a PlayStation Classicot sem. Talán a gép alapminősége megint körberángatja a kormányt, és eltörli az ellenérzéseimet. Ugyanez december 03-i megjelenése hamarosan megmutatja. A feszültség emelkedik.

Mi az a PlayStation Classic? Az első PlayStation konzol mini mása 20 kultikus játékkal előre feltöltve.
Fejlesztő / Kiadó: Sony
Kiadás: 2018. december 3
Link: Hivatalos honlapján